Szex, hazugság, videó - akár ezt a címet is adhatnánk az idei ARC plakátkiállításnak, pedig a pályázati kiírás szerint a téma a boldogság volt. "Hol lakik a boldogság mostanában?" - ismételték a szervezők Petőfi Sándor kérdését, a válaszok súlyos látleletet adnak a magyarok boldogságképéről.

Persze a legtöbb pályázó cinikusan közelítette meg a kérdést, ha már komolyan úgysem lehet (az út a cél, a keresés maga boldogság, bla, bla, bla). Az ARC szervezői megbolygatták a méhkast: olyan kérdést tettek fel a magyaroknak, ami leginkább az elevenünkbe vág. Nem csodálkozunk azon, hogy a hazai médiakultúrán nevelkedett versenyzők munkáin pillanatnyi örömök szerepelnek inkább: szerintük a dugás, az evés és a pénz jelentik az emberi boldogság forrásait. A plakátversenyben első helyezett Barta Árpád és Szabó Ádám Már bennem című munkája osztotta meg legkevésbbé a zsűrit - tudtuk meg a tegnapi, díjátadóval egybekötött sajtótájékoztatón. A nagymama viaszkosvászon terítőjén elfogyasztott csokitorta ugyanis egyértelmű boldogságikon, amivel bárki azonosulhat.

Másként vélekedtek a döntnökök a pináról: Babarczy Eszter kultúrakutató zsűritag például egyenesen letiltatta a kiállításról az egyik legviccesebb pályamunkát, Malatinszky Vivien Boldogság, gyere haza című plakátját. Igaz a "pina dala" (így nevezték a megnyitón a képet) rögtön különdíjat is kapott cserébe az undergroundba száműzetésért. A zsűri egy új kategóriát nyitott a Cserháti-slágert éneklő nemi szervnek, a neve Dilemma díj, hiszen nyitott kérdés, hogy vajon a szexista hirdetések fricskájának szánta-e a pályázó a munkát, vagy éppen ellenkezőleg: a kiszolgáltatottság egy sajátos értelmezése jelenik meg a képen.

Videók és még több boldogtalanság a túloldalon!

Hamarosan kezdődik a konferenciaszezon, szinte már érezzük, ahogy a kolbásszal töltött sült karaj lágyan keveredik a túrós rétessel és töltött káposztával a szánkban. A hazai piacon idén is a megszokott versenyzőkre számítunk, ígérjük, készítünk majd fotógalériát az iPhone-t villantó vállalati üzletágvezetőkről. Gyanítjuk, Winkler János elő is kapja majd a színpadon a sajátját, marokra fogja, megrázza a közönség felé, és azt kiabálja: "micsoda technológia, Hölgyeim és Uraim, micsoda technológia!"

Hogy a hazai fordulók előtt minél teljesebb képet kapjunk a szektorban zajló történésekről, az aktuális kérdésekről és fejlesztésekről, szeptemberben két külföldi eseményen is jelen leszünk kameráinkkal. Kitalálták: az egyik a linzi Ars Electronica lesz, a másik pedig egy nemrég indított ellenrendezvény, a Paraflows Bécsben. Nem leszünk ott ugyanakkor New Yorkban, a világra szóló Pictoplasma karakteranimációs fesztiválon, de azért lapozzon, szeptemberi ajánlónkban olvashat egyszemű vérnyulakról, a szellemi tulajdon határairól, Hiller István szenzációs bejelentéseiről, kibernetikus utópiáról, reneszánsz IWIW-ről és szivárványos zászlóba öltözött kétfejű buborékról is.

Két rendkívül fertőző eszmefuttatást is hallottunk az utóbbi időben a hazai kortárs képzőművészet helyzetével kapcsolatban. Pár hónapja egy kiállításmegnyitón beszélgettünk Kukorelly Endre íróval, aki szerint a baj már az iskolában megtörténik, jóval azelőtt, hogy a gyerekek akár egyetlen modern objektet (szevasz, Etele!) vagy installációt szemügyre vehettek volna. Az újabban egy szőke sorozatsztárocskával villantó író úgy látja: a művészeti oktatásban a kortárs sok esetben egyenlő a furcsával, a nehezen értelmezhetővel, az őrülttel miközben a tananyag kizárólag a ma már klasszikusnak számító alkotások és művészek elemzésére szorítkozik. Arról persze mindenki megfeletkezik, hogy a klasszikus is kortárs volt valaha és, hogy sok klasszikus mű legalább annyira provokatívnak számított a maga korában, mint manapság egy tehénvérben fürdő Krisztus-szobor.

A kortárs kultúra sanyarú hazai helyzetének okai persze nemcsak az iskolapadok között keresendők. Két hete Bencsik Barnabás, a Műcsarnok Ludwig múzeum új direktora interjút adott a 168 Óra című szocialista hírmondónak, és meglepően pontos diagnózist állított fel a magyar politika és kultúra kapcsolatáról, illetve arról, miért gondolják a magyarok, hogy a kortárs művészeti alkotások készítőit ugyanúgy kellene büntetni, mint az emberiség elleni bűncselekmények elkövetőit.

Szerinte Nyugat-Európában is hasonló volt a helyzet az ötvenes–hatvanas években. "Aztán kiderült, ezek az alkotók nem gonosztevők, hanem olyan intellektusok, akik képesek másként látni a világot. Ami a publikum számára is fontossá vált, mert szellemi erőfeszítésre ösztönzött. A kortárs képzőművészet helyszíneit pontosan azért tartja fenn a köz, hogy fórumai legyenek a folyamatos kritikai gondolkodásnak" - véli a múzeumigazgató.

Vajon fontos-e annyira a kritikai gondolkodás kortárs fórumainak közfinanszírozása, mint mondjuk a Forma 1 autóverseny, vagy a magyar borászok támogatása? A magyar politikus azonnal visszakérdez: hányszor annyian nézik a Forma 1-et és isznak bort, mint ahányan kritikusan szeretnének gondolkozni? Hátakkor...

Pedig a kortárs művészetekre fordított források semmiképpen sem számítanak Kádári rutinból osztogatott alamizsnának, vagy "ingyen ebédnek", ahogy ma mondani szokás azokban a körökben, ahol a húsosfazekat kevergetik. A politika pedig jobban tenné, ha nem próbálná a művészeti életet is végtelenül primitív világképéhez igazítani. Bencsik szerint épp a "politikusainknak van a legnagyobb szükségük arra, hogy szembesüljenek különféle látásmódokkal. Hogy visszanyerjék képességüket az önreflexióra. A nyilvánosságnak már alig van olyan terepe, amelyet ne hatna át az általuk kialakított, durván leegyszerűsítő szempontrendszer. A képzőművészeti nyilvánosság talán az egyetlen, amely őrzi szuverenitását."

Egy rendes országban úgy vigyáznak erre a függetlenségre, mint itthon egy tömött aktatáskányi kompromittáló fényképfelvételre Kövér László hajcsatgyűjteményéről. A művészeket nem hozzák lehetetlen helyzetbe azzal, hogy "piacképes" termelésre kényszerítik őket, hanem úgy bánnak velük, mint a tükrökkel szokás, amiben megláthatjuk, ha csúnya pattanás nőtt az orrunk közepén. És akkor ezekben az országokban születhetnek valóban izgalmas, provokatív, érdekes és elgondolkodtató alkotások, amik láttán lehet szörnyűlködni a magyarnak, ha véletlenül eljutnak a Műcsarnokba, vagy valamelyik belvárosi magángaléria kiállítására.

Imádja a kapszulás japán akcióbabákat is, kedvenc tárgya mégis egy USB bakelit lemezjátszó. Cége naponta 1000 online vásárlást bonyolít, legdurvább termékük az Internet Kacsa volt, egy felnőtt bili, hogy ne kelljen vécére menni netezés közben. Exklúzív villáminterjúnk a ThinkGeek.com marketing igazgatójával, Shane Peterman-el.

Miért viselsz maszkot a képen, amit küldtél?

Hát...megpróbálunk valamennyire anonimitásban maradni, hiszen a ThinkGeek nem rólunk szól, hanem a termékeinkről. A kép egyébként valóban rólam készült.

Magyarul a „geek”-et sokan „kockának” fordítják. Te hogyan definiálnád a kifejezést?

Azt hiszem, a „geek” kifejezés sokkal többet jelent, mint a sztereotípia, amit az emberek többsége gondol, amit a filmekben, meg a tévéshowk-ban is láthatunk. Szerintem a geek olyan fickó, aki nagyon komolyan érdeklődik, elhivatott egy terület, vagy szubkultúra iránt. Ez nem feltétlenül a technológia, vagy a számítógépek világa, ahogy a legtöbben tartják. Vannak zene geekek, film geekek, videojáték geekek, stb.

Meg van ez a retro vonal is, nemigaz? Régi Tetris, Pac Man, steampunk pendrive, és a többi...

Hát, igen...gyorsan változik a világ, nem lehet megmondani, hány év alatt válik egy tárgy retrová, kultikus ikonná, meg azt sem, hogy melyik éli túl a saját korát, és melyik nem. Ha az emberek ránéznek egy régi cuccra és azt mondják „Ó, igen, erre emlékszem!” – na akkor tudjuk, hogy a nosztalgikus élményüket másokkal is megosztják majd, akik ugyanazt a tárgyat, vagy programot használták és szerették annak idején. Ez olyan, mint egy nosztalgiabuli, az emberek egymásra mosolyognak és azt kérdezik: „emlékszel? Ezt nyomtuk ’94-ben...” A „geek kultúrában” erősen jelen van a gyökerek, az előzmények, a korábbi verziók tisztelete. Ha valaki például nagy videojáték-fanatikus, az biztosan elismerően beszél majd arról, milyen forradalmi volt a Pong a maga idejében, hiszen azzal a programmal kezdődött minden.
Amíg vannak olyan emberek, akik tiszteletben tartják a mai gadget-ek elődeit, felnőttként is szeretnek játszani, és jó szívvel emlékeznek a gyerekkorukban használt dolgokra, addig ez a szcéna élni fog.

Hogyan döntitek el egy termékről, hogy veszik-e majd vagy sem? Létezik valamilyen „geekness faktor”, ami alapján mérlegeltek?

Amikor egy új terméket találunk, egyszerűen feltesszük magunkban a kérdést, megvennénk-e a cuccot otthonra. Ha a válasz igen, a termék azonnal a kínálatunkba kerül. Olyasmit nem árulunk, amit a cégnél a többség nem támogat. Mivel a csapatban mindenki geek, igazából elég jól tudunk mérlegelni, azt hiszem.

Hány vevőtök van naponta?

A ThinkGeek péntek 13-án indult augusztusban, 1999-ben. Fogalmazzunk úgy, hogy NAGYON SOK termékünk van, a lista folyamatosan változik. Átlagban 800-1000 vásárlás történik naponta a rendszerünkön keresztül, szóval az évek alatt eladtunk már jópár kacatot.

Mi volt a legőrültebb tárgy, amit valaha eladtatok?

Volt egy pár az biztos, de legdurvább kétségkívül az Internet Urinal nevű termékünk volt. Biztos emlékszel, ez egy ilyen műanyag kacsa volt, amit az íróasztalod alatt tarthattál, hogy az internet előtt eltöltött számtalan óra közben még a fürdőszobába se kelljen kimenned. Nos, igen. És el is adtunk belőle jónéhányat. Vannak még kedvenceink, például a , Marshmallow Shooter, de ezek a közelébe sem érnek az internet bilinek.
Most van néhány titkos favoritunk is, amiket egyelőre atombiztos bunrerekben őriztetünk, és nagyon sokat várunk tőlük. Az egyik ilyen a Personal Soundtrack Shirt. Ez először áprilisi tréfa volt csak, amikor kitettük az oldalra, de annyian akarták megvenni, hogy hamarosan valóban kapható lesz a boltunkban.

Személyes kedvenced?

Én abszolút zenegeek vagyok, számtalan bakelitem van otthon, szóval imádom az ION USB lemezjátszónkat. Szeretem a limited edition japán akciófiguráinkat is, a Mario Kart távirányítós kisautókat, meg a Nightmare Before Christmas világító kulcstartókat is. Sajnos mindenre bukom, amit kis szériában gyártanak...

A ThinkGeek webshopot 1999-es indulását követően nem sokkal megvásárolta a világ legnagyobb szabad forrású szoftver fejlesztő bázisa, a Kínában betiltott SourceForge.net, amihez a Linux.com és a Slashdot techhíroldal is tartozik.

Pablo Picasso egyik leghíresebb munkája egy spanyol falu, Guernica 1937-es náci bombázását ábrázoló monumentális, felkavaró olajfestmény, mely a madridi Reina Sofia múzeumban látható. A 3D szoftverekkel dolgozó Lena Gieseke most elkészítette a remekmű három dimenziós változatát, amit videón lehet megtekinteni itt. Bár egy Picasso-nak tulajdonított idézet szerint a mester szerette a folytatódó, újra és újra inspiráló dolgokat, Gieseke lebilincselő animációja mégis számos kérdést felvet: vajon tekinthetjük-e saját műnek a Guernica 3D-t? Vajon a hozzáadott harmadik dimenzió kiegészíti az eredeti festményt, vagy minőségében valami egészen újat hoz létre? Na az ilyen felvetések elemzésére találták ki a kurátori szakmát, mi mindenesetre azt gondoljuk, hogy mindenképpen izgalmas a sokszereplős csoportkép elemei közötti térbeli utazás. Az animátor egyébként nagyméretű festménypuzzle-k összerakása közben gondolt először arra, hogy ebben a megközelítésben mutasson meg egy két dimenziós alkotást.

Nézze meg a 3D videót!    

Vasárnap volt adásban a Kossuth rádióban Bihari Ágnes összeállítása három kultblog, a Hétköznapi Helyesírás, az ExPonto és a Kultplay szereplésével a Godolat-Jel című magazinműsorban. Kattintson az ismétléshez! Köszönjük a megkeresést!

Jaj, úgy szeretünk félrevezető bulvárcímeket adni, ilyenkor kicst olyanok vagyunk mint az Index. Szóval: csodás fotósorozat jelent meg a Polar Inertia nomád és popkultúra magazin legújabb számában elhagyott londoni uszodákról. A gyönyörűen csempézett, mozaikkal kirakott, vagy éppen gyommal benőtt medencékről és a hozzájuk tartozó épületekről hasonló szögből készültek a fotók, mindig a legmélyebb pontról. A galéria címe Abscence of Water, azaz "vízhiány", ami a beállításnak köszönhetően szinte fájóan jelenik meg a képeken. Az a tervünk hogy a művészeti projekthez csatlakozva ellenpontozzuk az alkotást és reggel elhúzunk valami vízpartra, hogy orvosoljuk a súlyosnak mondható problémát a magunk szerény eszközeivel. Bizony, olykor nehéz és felelősségteljes a kultblogger feladata!

Khm...nem tudom, hogy lehetne úgy leírni, hogy szerénynek tűnjön, de tény, hogy ma interjút adtam annak a rádióműsornak, ahol 1998-ban gyakornokként az első anyagkezdeményeket farigcsáltam fémtárcsás, csattogós vágógéppel. Vasárnap délelőtt lesz hallható a Gondolat-Jel című kulturális magazinműsorban egy összeállítás három kultúrblog, az Ex Ponto, a Hétköznapi Helyesírás és Yours Truly bemutatásával. Az interjút Bihari Ágnes készítette, aki maga is blogot ír az LMV kollektíva tagjaként. Az adást felteszem majd ide, ha hozzájutok.

A4-es papírból maga alá nyammogó esztétát, vagy szalonspiccesen bulizó művésztársaságot hallgatna szívesebben egy kiállításmegnyitón? A Stereo galéria műtermében dolgozó négy fiatal képzőművész, Tábori András, Babos Zsili Bertalan, Kovács Budha Tamás és Pintér Gábor újra értelmezték a társasági eseményt: legújabb munkáikat ott mutatták be, ahol dolgoznak, egy erősen leharcolt Vörösmarty utcai bérház második emeleti lakásában. 

Steril kiállítótér helyett az alkotás saját közegében találtuk magunkat, amikor a művészek dobozos sört és saját készítésű salátakülönlegességeket nyomtak a kezünkbe a bejáratnál, de bevalljuk, a házibuli hangulatú megnyitón nem igazán figyeltünk a helyzet szakmai elemzésére. A koncepció szerint az ilyen események közelebb hozzák a művészet iránt érdeklődőket, a gyűjtőket és az alkotókat egymáshoz.

A háromszobás műteremlakásban igazi kiállítást találtunk: a képek gondosan tervezett összeállításban lógtak a falakon, vagy álltak a sarokban szemeteskukákkal megtámasztva, ahogy a festő éppen befejezte a munkát. Ecsetek, paletták és festékes flakonok között éjszakába nyúló diskurzus folyt a vendégek közt. Volt, aki hajnalig bulizott, mások csak benéztek, és csekkolták a négy festő friss vásznait. Legközelebb novemberben lesz majd kiállítás a Stereo galéria műtermében, ahová a rezidensek mellett sok más művészt is meghívnak majd.

Még képek a túloldalon!