Annak idején az volt a nagyszerű a Polaroid gépekben, hogy csupán egy percet kellett várni ahhoz, hogy meglássuk és kezünkben tarthassuk a kész fotót. A digitális képalkotás korában ez az egy perc örökkévalóságnak tűnik, az instant fotók ma mégis legalább annyira népszerűek mint harminc éve.

Vegyél egy tucat plüssállatot, fejtsd le róluk a plüsst, kösd össze a kábeljeiket, és várd meg, mit mondanak a művészetről. Röviden ez a lényege Juhász Márton András, Kovács Gergely, Matúz Melinda és Sterk Barbara közös hanginstallációjának. Az alkotók manipulált plüssjátékokat kötöttek rá a Twitterre, nehogy kimaradjanak a népszerű közösségi alkalmazás nyújtotta élményből. A hekkelt skeletonok szavakká formálják és megosztják egymással az aktuális bejegyzéseket, melyek természetesen minden esetben a művészetről szólnak.

Deák Erika Galéria
Bp. Jókai tér 1.
június 30. - július 25.
szerda – péntek 12 – 18 óra
szombat 11 – 16 óra

Mehr Licht! - ezek voltak állítólag Goethe utolsó szavai. A margitszigeti Holdudvar idei évadnyitó kiállításán három fiatal képzőművész, Kovács Budha Tamás, Tábori András és Pintér Gábor ezt a címet választották közös tárlatuknak. Hangulatos turistajelzések, kalácszabáló kommunisták és gyerekekenek való kifestőkből kölcsönvett naív figurák láthatók május 18-ig a sziget legfelkapottabb helyén, ahol a munkák valóban reflektorfénybe kerülnek.

A kedvenc Gyémántom fogta magát, a feleségét, a fényképezőgépét, rajzszenet és vázlatpapírt, és elrepült Amerikába. Úgy gondolta, jobb lesz most neki ott. Forintjait dollárokra váltotta, repülőre szállt, és itt hagyta, amiért nem kár.

Na ez az, amit látnia kell, ha Operabált akar kritikus szemszögből, vagy húsz darabból álló fotódokumentációt a fagyikarú emberről, esetleg WTC-t olcsó kivitelben, lezsírozott mindenfélét, Fuck Obamát, na meg tájképet sirállyal...

Kétfarkú - aki szabad idejében emléktáblákat helyez el a lekapart kétfarkú kutya matricák helyére, a parkolni tilos táblákat „kivéve gonosz, gazdag emberek nagy, fekete autókkal” feliratokkal egészíti ki, és szövegbuborékokkal vicceli meg a buszmegállóban várakozókat - most nem csak az utcán remekel, hanem a boulevardésbrezsnyevben is, méghozzá olyan költséghatékony kiállítás formájában, amit érdemes megnézni azoknak, akik egy jót akarnak röhögni. Aki viszont abból a gondolkodós fajtából való, feltétlenül vigyen zsebkendőt a kiállítás záró tárlatvezetésére.

Zárórendezvény, tárlatvezetés: május 1. 18-20 óra
Boulevard és Brezsnyev galéria, Király u. 46.

A MUSAC spanyol kortárs múzeum gyűjteményének mindössze 10 százaléka érkezett Budapestre nemrég, azonban ennyi is bőven elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megtöltse a Műcsarnok épületét. Bizarr életképek, videóinstallációk és egy sushi bárral egybeépített, működő véradó állomás is a tárlat részét képezik a hétköznapiság jegyében. Ha kedvet kapott a kultúrafogyasztáshoz, még bőven van ideje megmártózni a kortárs képzőművészetben. A Kiállítás május 17-ig látogatható. 

Fityiszt mutat a gazdasági válságnak a Király utcai Boulevard és Brezsnyev magángaléria. 28 kortárs képzőművész bocsájt árverésre egyedi objekteket, melyek kivétel nélkül vibrátorok felhasználásával készültek, hogy előteremtsék a szükséges készpénzt a győri Médiawave fesztiválon tartandó ErotikArt kiállításra. A Vaterán huszadika óta zajló árverés nyilvános art aukcióval ér véget holnap 19 órakor a galériában.

A Médiawave fesztivál ebben az évben első alkalommal egészülhet ki képzőművészeti kiállítással. A 19 éves, főleg filmművészettel és zenével foglalkozó, nem túl izgalmas happening idén az 1968-ban kezdődött szexuális forradalomra is emlékezik. Az ErotikArt két szervezője, Bánki Ákos és Rechnitzer Zsófia olyan tematikus képzőművészeti kiállítást álmodott Győrbe, melynek központi témája az erotika. A rendezők  „a szexuális forradalom örököseit", a fiatal művészeket szólították meg első körben, ugyanakkor örömmel fogadták az „ősök" tárgyait is, akik a hatvanas években "maguk voltak a forradalmárok".

A felajánlott művek (27 objekt és feLugossy László Nem porno című videomunkája) a Vaterán tételként 280 000 Ft-os kikiáltási áron licitálhatók.

Ryan Mcginley: Dakota Hair

Zöld mezővel szexuális kapcsolatot létesítő, meztelen embercsoport, rakott szoknyás nőalakra csapó guillotin, szmóker csillaut szoba mennyezetre vetített ruhátlan lányokkal, családi fotók horrorváltozatban, az apszist teljes egészében betöltő, posztnukleáris terepasztal. Végre kulturális értékteremtés céljából érkeztek Budapestre spanyolok, nem omladozó társasházakat építeni a belvárosban. A Műcsarnokban holnapotól bejárható, igazán nagyszabású kiállítás a spanyol MUSAC kortárs művészeti múzeum gyűjteményéből válogat Petrányi Zsolt és Augustin Perez Rubio igazgatók együttműködésének köszönhetően. A világ számos országából érkezett alkotások közös nevezője, hogy valamennyi a mindennapi élet szélsőséges helyzeteivel foglalkozik - innen a menny és pokol analógia, meg persze a május 17-ig látogatható tárlat címe is: Mi Vida - az életem.

Csupa rózsaszín és világoskék, és sárga, meg zöld minden mennyiségben és árnyalatban. Pasztellszínű gépalkatrészek és szerszámok. Szeméttelepek, anyacsavarok, bűntényhelyszínek, egy-két motor, már ami a gépezetet hajtja. Van itt minden, roncs-villamos, roncsautó, elhagyott gyárépület, Velázquez, minden, ami a valóságban sötét és ijesztő, vagy épp mocskos. Győri Zsolt képein viszont a kátrány rózsaszín, a kosz és az üresség pedig világos, csillog, és néha tükröződik. Groteszk világot fest, egy szomorú, elhasznált világot varázsol barátságossá, ahol az ember megveszi, használja, aztán eldobja a tárgyakat. És a tárgyak szomorúak. De csak addig, míg eldobott, a kupac alján (vagy épp a tetején) szuszogó, szebb napokat élt fémdarabok. Szürkék és fénytelenek addig, amíg valaki rájuk nem talál. Ezt a pillanatot csípi el a művész. Azt, amikor a rozsdás fém átváltozik, mert örül, hogy megtalálják. Életre kel, mert lefestik.

Nézegessen babaszoba-vasakat a túloldalon!

Tökéletes szimbiózisban élnek együtt az éjjel-nappal közértek, aukciósházak és régiségkereskedések a pesti belvárosban. Az Andrássy út környékére három generációval ezelőtt betelepített munkáscsaládok unokái rég elköltöztek innen, a nagyszülők viszont maradtak, tacskót sétáltatnak és féldecis palackozott mérget isznak a boltok előtt. A hatodik kerület tele van készpénzért vásárló kereskedőkkel, akik felújítják, és méregdrágán adják tovább a Keserűtől haldokló belső Terézváros lakásaiban fellelhető tárgyakat.

Az Opera mellett Gucci és Cavalli butik nyílt fillérekért elkótyavetyélt bérpalotákban, a kávézókban csúcsos bőrcipőben púderos arcú vállalkozók ülnek, pár utcával beljebb pedig antikvitás boltokban árulják a helyiek személyes tárgyait. Esernyőket, faragott botokat, porcelán őzikét.

Ezen gondolkoztunk, miközben a hatodik kerületet elhagyva egy másik emblematikus környék, a Falk Miksa utca felé sétáltunk kiállításmegnyitóra. A máskor csillárokat, komódokat és foteleket árverező Ferenczi és Tsa aukciósházban ugyanis kortárs képzőművészeti kiállítást tartottak Plastic Fantastic címmel. A földszinti galériát teljesen felújították, a pletyka szerint félmilliárd forintos beruházásból. A bútorok az alagsorba kerültek, az utcaszinten Barbie és Ken vette át a hatalmat. Tizenhat fiatal művész munkái közül válogatott a ház első kiállítását szervező kurátor, Nádudvari Noémi. Gyűjteményében a műviség, a giccs és a plastic pop életérzés jelenik meg, egyedi művészbarbie-k, lego-installációk fotók és festmények formájában.

Szexbaba a családban - a kiállításjunkie néni épp a művészeti projekt lényegét magyarázza

A tárlaton visszaköszön több, más galériákban már bemutatott alkotás: 2006 januárjában a Műcsarnok Menüpontban láttuk Szöllősi Géza Realdoll szexbabás családi fotósorozatát, újra itt voltak Gazdag Ágnes Boulevard és Brezsnyevből hozott nagyszemű horrorbabái is. Beszédet senki sem tartott, a február 24-ig látható tárlat pezsgőpukkanásra nyílt meg hivatalosan.

2004-ben co-szerkesztettem egy kulturális műsort a királyi tévében, és ha valaki azt mondta volna: "fiúk itt egy csomó pénz, szervezzetek kiállítást a város egyik legszebb galériájában az elmúlt hónapokban bemutatott művészek munkáiból" akkor botostáncot jártam volna örömömben és puszit nyomok a producer szakállára. Persze nekünk senki sem mondott ilyesmit, eltelt azonban néhány év közben, megjelent Magyarországon az MTV zenecsatorna kifogyhatatlan pénztárcájával és megkereste a Műcsarnok kutátorait.

"It must be hard to be a model, because you'd want to be like the photograph of you, and you can't ever look that way. And so you start to copy the photograph" - Andy Warhol

Két éven át készített portrékat Eva és Franco Mattes a Second Life-ban. Igen, furcsamód portrénak nevezik a felvételeket screenshot helyett, a képeken ugyanis a virtuális univerzum legszexibb lakóit láthatjuk a hagyományos glamourfotózás szabályai szerint megörökítve.

A projekt 2007-es, de azért érdekes: Andy Warhol alternatív valóságait idézi állítólag, meg a ma már kissé ódivatúnak ható "virtuális identitás vs. valóság" problémakört feszegeti. A fizikai kiállítási térben megjelenő virtuális nyomatok provokatív módon gerjesztenek vitát arról: mit is nevezünk valóságnak egyáltalán. So 2007!

Érdekes egyébként, hogy szintén két éve, a negyvenéves Rolling Stone magazinnak interjút adó William Gibson is az online-offline határok elmosódásáról beszélt. Azt mondta:

"Amit az unokáink leginkább furcsának találnak majd a gondolkodásunkban, az a digitális és a valós világ állandó megkülönböztetésére tett erőfeszítésünk. A jövőben ez gyakorlatilag lehetetlen lesz. A cyberspace és a "nem-cyberspace" közti különbség elképzelhetetlen lesz. Amikor 1984-ben megírtam a Neurománc című könyvemet, a cyberspace már létező fogalom volt, igaz csak néhány beavatott számára, és ők sem az összes idejüket töltötték a virtuális térben. Ma a hálózat sokkal több ember számára elérhető, és csak akkor vagyunk offline egy időre, amikor olyan helyre tévedünk, ahol nincs wi-fi.

Az állandó lefedettség világában nem tudjuk majd, mikor vagyunk online és mikor nem. Általában persze online leszünk, egyfajta vegyes realitás állapotában. Csak akkor jut majd el a tudatunkig mindez, ha valami elromlik, és hirtelen megszakad az összeköttetés"

Nem tudjuk Önök hogy vannak vele, de mi már egy ideje ebben a "vegyes realitásban" élünk. És valóban: nem tudjuk pontosan, mikor vagyunk online és mikor nem (a 3G lefedettség ingadozása miatt).

2009 átható dobozgitár zengéssel indult, még gondolkodnunk kell azon, hogy ez mit jelenthet hosszabb távon. Zenés megnyitót tartottak a Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesület (FISE) 2008-ban felvett tagjainak bemutatkozó kiállításán, a szervezet Kálmán Imre utcai galériájában. Tömeg volt, a megnyitó utolsó pillanatáig biztosra vettük, hogy a teremben lazán elszórt alkotások nagy része darabokban végzi.

Tizenhárom fiatal iparművészt vett fel az egyesület tavaly, pályázati lehetőségekkel, kiállításokkal, kommunikációval segítik őket pályájuk indulásánál. Mind együtt voltak a huszonöt négyzetméteres kulturális térben, kipirult arccal hallgatták a beszédeket családtagok és barátok gyűrűjében.

Mi lenne, ha a múzeumban kiállított műtárgyak visszabámulnának a látogatóra? Ha vizslató, szakértő, elragadtatott, értetlen vagy éppen dühös pillantásokkal méregetnék a közönséget? Ki lenne akkor a megfigyelő és ki a megfigyelt? A pittsburghi Standard Robot Company munkatársai nyilvánvalóan nem is hallottak a magyarországi megfigyelési botrányról, mégis azon elmélkedtek, mi történne, ha a kiállítási terekben megszokott szereposztás - a műélvező figyel, az alkotás pedig engedi - váratlanul visszájára fordulna, vagy legalábbis egyenlővé válnának az erőviszonyok. Az Opto-Isolator pontosan egy másodperc spéttel pislog vissza a látogatóra, szúrós tekintetével mindig az előtte álló szemébe néz, és zavarba jön, ha túl sokáig vizslatjuk. Vicces, szeretjük.