Sosem gondoltuk volna, hogy jót mondunk bármiről, ami az olimpiával kapcsolatos, hiszen távolabb már csak akkor állhatna tőlünk a magyar változatban rendre Vitray Tamással súlyosbított nemzetállami doppingverseny, ha rendeletileg lenne kötelező követni az eseményeket magyar zászlót lengetve a tévé előtt. (Ahogy most kinéz, lehet, hogy még ez is meglesz hamarosan).
A 2016-os nyári játékok rendezési jogát nemrég elnyert Rio kampányfilmje azonban rendkívüli, és nemcsak azért, mert a kamera bullet-timeban kanyarog a cukorsüveg-hegyek között, miközben mi csorgó nyállal nézzük a Copacabana-i naplementét. A film azért is csodálatos alkotás, mert minden kockája ordas hazugság, ajlas szemfényvesztés. Elhiteti velünk, hogy az olimpia demokratikus, sőt: 2.0-ás intézmény, ahol csupa szimpatikus amatőr spotoló verseng egymással kedvtelésből.
Mennyivel érdekesebb lehetne a világverseny - gondoljuk filmnézés közben - ha tényleg idős horgászbácsik, amatőr sziklamászók, hétköznapi bringások és jó alakú strandgeekek küzdenének egymással egy globális buliban, ahol mindenki jól érzi magát, nem számítanak a századmásodpercek, mert a lényeg úgyis a közös mulatozás lesz a végén.
A Rio-i olimpia ezzel szemben vélhetően semmiben sem különbözik majd az összes többitől: vérverejtékes, humortalan, politikusokkal súlyosbított szintetikus ámokfutás lesz a csodálatos dél-amerikai díszletek között. Most úgy tűnik: legalább Vitray Tamás nyugdíjba megy addigra.